regizor caut piesa

Előszó 
 

Ez a drámai fantázia új műfajt képvisel, mely frusztrációból született, és amelyet – mivel szerzői utasítást egyáltalán nem tartalmaz – imaginatív színháznak neveztem el. A műfajt egy nemrég született kiáltvánnyal bocsátottam útjára. Más drámaírókhoz hasonlóan nekem is szenvedést okozott az, hogy a rendezők, akik darabjaimat színpadra alkalmazták, szerzői utasításaimat nem méltatták figyelemre. Egyesek csak részben tekintettek el tőlük, mások azonban tudomást sem vettek róluk. Őszintén szólva meg sem lepődtem rajta, hiszen ugyanezt tették a nálam sokkal híresebb szerzők műveivel is, akikhez én még hasonlítani sem merem magam. Azon töprengtem, vajon miért nem írnak színműveket a rendező hölgyek és urak maguk, hiszen az én szövegeimmel szemben tanúsított liberális bánásmódot ily módon teljes mértékben kibontakoztathatnák.

Később rájöttem, hogy a rendezők nem értenek a szóhoz, csak a mások szavaival próbálnak tenni valamit. Abban a pillanatban született meg jelen színművem ötlete, egy olyan színdarabé, amelyben az imént említett rendezői szabadság, a képzelőerő és a fantázia – ha egyáltalán van ilyen – megtalálja az ideális kibontakozási lehetőséget. Hadd lássuk, mi lesz belőle.

A darab nem „történetet” mesél el. A szereplők identitása nem rögzített, nincs pontos előéletük. Leírásuk nem konvencionális, csupán két matematikai szimbólum jelöli őket. Nem tudjuk hogyan néznek ki, sem azt, hogy hány évesek, vagy hogy milyen neműek. Nem tudjuk mivel foglalkoznak. Azt sem, hogy miért veszekszenek, vagy miért szeretik egymást. Azt sem, hogy mi készteti őket a harcra. Igazából a fene sem tudja, mi történik velük. Fogalmunk sincs, hogy hol vannak, és hogyan kerültek oda. Lehetnek színpadon vagy börtönben. Cirkuszban, esetleg kocsmában. Parkban, de, ha úgy tetszik, lágerben is, bezárva. Váróteremben vagy elmegyógyintézetben. New Yorkban, Párizsban, Reykjavikban vagy Maputóban. Vagy egy lakatlan szigeten. Akár egy kupac hamu tetején is üldögélhetnek, miután a bolygó már felrobbant. Hol nem lehetnek!

A rendező  hölgyek és urak, ha hajlandóságot éreznek, munkába állíthatják képzelőerejüket, és identitással, élettörténettel láthatják el szereplőimet. Kedvük szerint felöltöztethetik, vagy – ahogy az ma egyre divatosabb – levetkőztethetik őket, belehelyezhetik a megfelelő díszletbe, elláthatják őket kellékekkel és rávehetik őket, hogy tegyenek valamit. De nem akármit. Csak azt, ami a szövegen itt-ott halványan mégis átsejlő történetet kiemeli.

A legcsodálatosabb az lenne, ha kettős előadás születne belőle. Az első  része dráma, a második komédia. Ugyanabból a szövegből!

Ez lenne ám a kihívás!

Egy dolog biztos: a szereplők beszélnek. Figyeljünk arra, amit mondanak! 
 

A SZERZŐ  
 
 

A: Nem!

B: De!

A: De nem!

B: De igen!

A: De nem!

B: De igen!

A: Csak azért sem!

B: A kurva életbe!

A: Ne káromkodj, te rohadék!

B: Te nem káromkodsz?

A: Látod, hogy nem.

B: Látom, hogyne látnám: "rohadék"!

A: Te, hogy mersz te engem...

B: Dehogy merlek. Csak idéztelek...

A: Jaaa? Hát Istenem... Az más!

B: Na, most mi a fenéért hallgatsz? Felkaptad a vizet?

A: Én? Nem ismersz...

B: Ez nagyjából igaz... Nem ismerlek. És, őszintén megvallva, nincs is kedvem hozzá...

A: Hö! Ez tök jó! Mit képzelsz? A te kedvedtől függ? Hallj te oda! Nincs kedve megismerni!

B: Nincs. Csak segíteni akartam...

A: Segíteni? Te? Nekem?

B: Igen. Segíteni. Megmagyarázni, hogy...

A: Magyarázni? Minek?

B: Ha már a sors úgy hozta, hogy ezen az úton egy darabig együtt haladunk...

A: Miféle úton?! Neked út az, aminek a végén a halál vigyorog?

B: Marhaság! A halál, ha éppenséggel tudni akarod, nem létezik!

A: Hogyhogy nem létezik?! Hányszor mentünk már el mellette...

B: Csak képzelődtél... Én egy könyvben olvastam: a halál nem létezik!

A: Olvastad? Te? Te szoktál olvasni?

B: Eh! Előfordul néha...

A: És mi az, amit olvastál?

B: Nagyon okos dolog. Figyelsz? Amíg valójában be nem következik, a halál nem létezik. Csak potenciálisan. Ezzel egyetértesz?

A: Hmm… Mondjuk...

B: Jó. És miután bekövetkezik, megint nem létezik. Mert nincs aki tudomásul vegye.

A: Hogyhogy?

B: Úgy jól. Nem érted?

A: Nem.

B: Az ember olyasmitől fél, ami valójában nem létezik.

A: Hogy az ördögbe nem létezik?! Láttunk már elég halottat, te is, én is. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan mi is… Pfúj!

B: Na és?

A: Hogyhogy na és? Ez a valóság!

B: Tökéletes. Valóság. Mondd meg őszintén, te, most, érzed a halált?

A: Nem.

B: És miután meghaltál, érzed?

A: Nem tudom... Nem hiszem...

B: Na látod?!

A: Akkor inkább azt mondd meg, hogy a fenébe húzzunk el innen. Van valami ötleted?

B: Nem tudom... Nem hiszem, hogy lehet...

A: Esetleg ha repülni tudnánk...

B: Végül is, miért ne? Megpróbálhatnánk...

A: Elég! Elég a sok marhaságból!

B: Ez nem marhaság.

A: De az.

B: De nem.

A: De igen.

B: Megint kezded?!

A: Marhaság! Innen nem lehet kimenni. Tapasztalatból tudom.

B: Elhiszem! De te nem tudod azt, amit én tudok...

A: Mit?

B: Ezt próbáltam az előbb elmagyarázni...

A: Elegem van!

B: Figyelj rám...

A: Fogd már be a pofád!

B: Megpróbálhatnánk...

A: Ki szed innen ki? Az angyalok, talán!

B: Ha muszáj, megkérhetjük őket.

A: Az angyalokat?

B: Az angyalokat.

A: Igen... És ők azonnal rohannak segíteni. Pont rajtunk, mert mi...

B: Szerintem rajtam segítenének.

A: Hát hogyne! Föltétlenül, de csak rajtad!

B: Megsértődtél?

A: Dehogy. Nem látod, milyen jól szórakozom?

B: Ez szórakozás?

A: Nem.

B: Nem?

A: Nem.

B: Az előbb azt mondtad, hogy szórakozol.

A: Mondtam...

B: És nem szórakozol?

A: Nem.

B: Akkor minek mondtad?

A: Csak úgy. Ugratni akartalak...

B: Na igen... ez komoly érv!

A: Dehogy.

B: Hogyhogy? Nem komoly?

A: Nem. Hányni tudnék a komolyság szótól.

B: Hányj csak nyugodtan!

A: Miért hányjak?

B: Mert a komolyságról volt szó.

A: Frászt! Nem mondtad komolyan.

B: De nagyon is komolyan mondtam.

A: Dehogy. Engem nem versz át!

B: Nagyon komolyan mondtam.

A: Egy nagy túrót! Csak látni akartad, hogy hányok...

B: Tudod mi az igazság? Őszintén.

A: Nem.

B: Szeretném látni, hogy hánysz.

A: Tényleg? Miért?

B: Hogy lássam, miféle ember vagy.

A: Beszarok! Ahhoz, hogy lásd, hogy valaki miféle szerzet, muszáj hánynia?

B: Nem mindig. De ebben az esetben igen.

A: Igen?

B: Igen.

A: Igen?

B: Igen.

A: Csodálkozom!

B: Min csodálkozol?

A: Mert azon töprengek, hogy miben különböznék attól, aki...

B: Nem különbözöl.

A: S akkor meg minek kell, az én esetemben, föltétlenül hánynom ahhoz, hogy felfedjem magam?

B: Mert csak így lehetek biztos.

A: Komolyan mondod?

B: Nem.

A: Kár. Pedig éppen hányni készültem.

B: Akkor hányj!

A: Nem tudok. Komolytalan vagy!

B: Próbáld meg.

A: Felejtsd el.

B: Te… Rajtad soha nem uralkodik el belül… egy ilyen… ilyen… undor? Legalább metafizikai értelemben.

A: Nem. Ettől megóvott az Isten.

B: Hiszel Istenben?

A: Tudom, hogy milyen választ vársz.

B: Tehát nem bízol bennem.

A: Nem. Ez van...

B: Rosszul teszed.

A: Lehet.

B: Nagyon rosszul teszed.

A: Ezt már mondtad.

B: Óriási hibát követsz el.

A: Egész életemben arra vágytam, hogy valami… óriásit kövessek el! Még hogyha hiba is.

B: És? Sikerült?

A: Nem.

B: Hazudsz! Szégyentelenül hazudsz!

A: Nem hazudok.

B: Ezt senki nem hiszi el. Hogyhogy nem követtél el soha hibát?

A: Óriásit? Nem. Legalábbis nem hiszem...

B: És ez mi?

A: Micsoda?

B: Az, hogy itt vagy, velem. Ezen a rohadt helyen.

A: Először is, nem rohadt. Másrészt pedig miért hiba az, hogy itt vagyok veled?

B: Mert én...

A: Folytasd csak...

B: Mert te...

A: Igen. Halljuk!

B: Mert mi...

A: Látom, fejlődünk. Egyes számról többesre váltottál. Halljuk!

B: Mit mondjak?

A: A fene se tudja, mit akartál mondani?

B: Azt akartam mondani, hogy...

A: Elfelejtetted!

B: Nem felejtettem el! Azt akartam mondani, hogy mi, vagyis bármelyikünk, én, vagy te, teljesen mindegy…

A: Hogyhogy mindegy?

B: Mindegy. Hogy én vagy te...

A: Bebizonyítom neked, hogy nem mindegy. Figyelj: "Én vagyok én, te vagy te. Ki a nagyobb szamár, én vagy te"?

B: Te!

A: Pontosan. Én is így gondolom. Mert te vagy a "te".

B: Csak nem azt vártad, hogy azt mondjam "én"?

A: Nem. Túl brutális lett volna beismerni.

B: Tudod mit? Hagyj már ezzel a sok zöldséggel...

A: Rendben. Akkor térjünk át a gyümölcsre.

B: Mi köze a gyümölcsnek ahhoz, amit mondani akartam?

A: Nem tudom. Valószínűleg semmi. Mondd!

B: Azt akartam mondani, hogy egyikünk mégis valami óriási hibát követett el, ha idekerült, a másikunk társaságába.

A: Szerinted miért?

B: Te jól érzed magad itt?

A: Nem érzem magam se jól, se rosszul.

B: Úgy gondolod, hogy ez a sorsod?

A: Mivel itt vagyok, veled...

B: Ki döntötte el ezt?

A: Egyelőre fogalmam sincs.

B: Egyelőre?

A: Igen. Remélem, hogy előbb-utóbb megtudom.

B: Honnan? Kitől?

A: Attól, aki ezt elrendelte nekem sors gyanánt.

B: Vagyis?

A: Vagyis fogalmam sincs.

B: Akkor ugyanott vagy ahonnan elindultál.

A: Csak úgy tűnik. Valójában sokkal távolabb vagyok.

B: Megbolondultál.

A: Mi ez a hangnem! Milyen jogon mondod te nekem, hogy megbolondultam!

B: Mi van? Ne üss! Tényleg elment az eszed?

A: Látod? Látod, hogy az erőszakra néha szükség van? Mert visszatérít a valósághoz. Az ítélkező hangvételű „Megbolondultál!" felkiáltásról áttértél a kételkedőbb jellegű "Tényleg elment az eszed?" kérdésre. Ez nagy haladás. Íme egy mélyen szántó tanulság, melyet lakonikusan úgy fogalmazhatunk meg, hogy: "Erőszakkal, a haladás érdekében!" Nem. Inkább "Erőszakkal, az intelligencia érdekében!".

B: Az erőszak soha nem vezet haladáshoz. És intelligenciához sem.

A: Megint ítélkezel? Nem jobb, ha gondolkodó nádszálként eltöprengesz azon, hogy haladáshoz vagy intelligenciához vezet-e az erőszak? Én azt mondom, hogy igenis, erőszakhoz vezet. Nem mindig, de általában. A te esetedben több mint valószínű, hogy így van... Habár, valójában attól függ. Az intelligenciát nehéz mérni.

B: ...

A: Na, elég a hülyeségből, ne bosszants, mert pórul jársz.

B: Aljas!

A: A világ? Persze.

B: Nem. Nem a világ.

A: Hanem?

B: A viselkedésed. Az irántam tanúsított hozzáállásod.

A: Ennyit értettél mindabból, amit elmondtam neked?

B: Nem. Nem abból, amit mondtál. Hanem abból, ahogy velem bántál, és ahogy most is bánsz!

A: Mi bajod? Hogy bánok veled?

B: Tönkre teszel. Csak ennyi.

A: Én? Én teszlek tönkre?

B: Igen. Tönkre teszel. Mindent, amit mondok, mindent, amiben hiszek, kiforgatsz.

A: Emiatt hálásnak kéne lenned. Halálodig.

B: Hála? Nesze, hála!

A: Ha egy szemernyi kétely lett volna bennem, azt is eloszlattad. Végleg. Így kerültünk oda, ahol vagyunk.

B: Mi ketten?

A: Nem. Nem mi ketten.

B: Hanem ki?

A: Az emberiség. A világ.

B: Hova kerültünk?

A: Ide. Látod.

B: Na és? Nem jó itt? Csupa szép, kellemes dolog vesz körül. Őrület!

A: Igazad van. Őrület...

B: Először értesz egyet velem.

A: Ez van... Az emberek csak az őrület kérdésében értenek egyet.

B: Nagyon komoly dolgot szeretnék közölni veled.

A: Nem volt elég? Tényleg azt akarod, hogy hányjak?

B: Igen. Látnom kell, hogy miféle ember vagy.

A: És miből fogsz rájönni?

B: Volt egy almám. Egyetlenegy.

A: És?

B: Azt hiszem, elloptad és megetted.

A: Én? Almát? Marhaság!

B: Valld be! Csak te lophattad el.

A: Lázad van.

B: Az is van. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy világosan gondolkodjam. Elloptad az almámat.

A: Idefigyelj... Vigyázz, mert...

B: Mert mi? Ne! Megőrültél? Csak vicceltem! Engedj el! Hagyj békén! Meg akarsz ölni?

A: Meg, de túl lágyszívű vagyok!

B: Még szerencse. Engedj el!

A: Szerencséd, hogy rajtunk kívül nincs itt senki. Ha egyedül maradnék, megölne az unalom. Menj a pokolba!

B: Valami közelebbi úticélt nem tudnál megjelölni?

A: Nincs. Ez az egyetlen, mindannyian efelé haladunk.

B: Értem! Elárultad magad! Mindent a sátánizmus jegyében teszel! Ezért nem akartál válaszolni, amikor azt kérdeztem, hogy hiszel-e Istenben.

A: Baromság!

B: Nem baromság! Elárultad magad!

A: Menj a pokolba!

B: Na, látod?

A: Menj a pokolba!

B: Ha! Ha! Ha!

A: Úgy látom, örülsz. Menj...

B: Máris megyek!

A: Jó utat kívánok!

B: Köszönöm! Megmondom majd, hogy te küldtél.

A: Ne felejtsd el! Mondd meg neki, hogy az ajánlólevelet majd később küldöm… mondd, hogy az ajánlás utána érkezik...

B: Megmondom. És azt is, hogy a testvére küldött. Mert maga vagy az ördög!

A: Hogyne, persze. Apropó, az ördög vajon mi? Férfi vagy nő?

B: Szerinted?

A: Szerintem nő. Úgyhogy...

B: Tévedsz!

A: Te csak tudod.

B: Hát ha éppen tudni akarod...

A: Te… Hagyd már abba az egyensúlyozást... ócska trükk! Hagyd már abba!

B: Nem tudom. A nagy Nion volt a tanárom.

A: Nyon? Az egy svájci város.

B: Tudom. Az én tanárom viszont Nion volt, i-vel, nem ipszilonnal.

A: Na és? Mi a különbség az I és az Y közt?

B: Fogalmad sincs, hogy milyen óriási a különbség.

A: Hogyhogy?

B: Az I a ponttal a tetején olyan, mintha kalapot viselne. És köszönne.

A: És az Y milyen?

B: Annak két ég fele emelt karja van. Nem úgy, mint neked.

A: Micsoda duma! Neked mid van?

B: Csak sapkám van. Sapkácskám. Piros.

A: És karod nincs?

B: Látod jól, hogy van.

A: És nem emeled az ég felé?

B: De, néha. De csak gondolatban. Mondtam már: a Nion tanítványa voltam. I-vel. "Le a kalappal, föl a sapkával!", mondta a nagy Nion.

A: És mire tanított meg?

B: Sokmindenre. Idenézz! Hmmm? Vagy... Hmmm? Na, mit szólsz?

A: Igen... Nem rossz... Mi volt? Zsonglőr, bűvész vagy akrobata?

B: Minden volt. Igazi mester. Glasgowban egyszer...

A: Hol?

B: Glasgowban. Nem emlékszel? "La-la-la-la! Glasgow!"

A: Ja, de. Emlékszem. És?

B: Az utolsó előadása volt, búcsúelőadás. Nion roppant jó formában volt. Azt csinálta, hogy... meg így... meg így... és így. Fantasztikus volt!

A: Az se rossz, amit te csinálsz...

B: Tényleg?

A: Aha! Egyáltalán nem rossz...

B: Végre egy jó szó.

A: Nana! Mondtam én már elég jót neked.

B: Persze. De az már régen volt.

A: Nem az én hibám.

B: Az enyém sem.

A: De.

B: De nem.

A: De igen.

B: De nem.

A: De igen.

B: De nem - de nem - de nem!

A: Látod? Mindig a hülyeségen jár az eszed.

B: Igazad van. Nion szerint lehetetlen alkotni – legalábbis maradandót –, ha folyton attól rettegsz, hogy valami hülyeséget csinálsz. Ha tétovázol. Ha jólnevelten ülsz a fenekeden. Ha nem vagy képes valamilyen őrültségre.

A: Ő képes volt?

B: Ki?

A: Ez a te Nionod...

B: Nem az enyém. Azaz nem csak az enyém. Hanem az egész emberiségé. A tiéd is, ha akarod.

A: Köszönöm, nem kérek belőle. Hülyeség terén egyedül is elboldogulok.

B: Neked fogalmad sincs, milyen hülyeségről van szó. Pont arról, amire a legjobban vágysz: hogy valami nagyot vigyél véghez. Ha nagy tévedés, akkor is. Erre gondolt Nion, amikor a hülyeségről beszélt. Mi van? Rosszul vagy? Hányni fogsz?

A: Persze... a komoly dolgoktól… amiket mondasz...

B: Ne haragudj! Nyugodj meg. Vizet kérsz?

A: Az mi?

B: Folyadék. Színtelen. Szagtalan. És folyékony.

A: Mindenáron a halálomra pályázol?

B: Isten őrizz! Inkább igyál ebből. Ezüstből van.

A: Mi van benne?

B: Gyógyszer. Nagyszerű. Az ifjúság vize. Kóstold meg!

A: Hmmm. Nagyon jó! Mi a neve?

B: Johny Walker. Fekete. Ne, ne! Nagy adagban ártalmas. Add ide! Úgy látom, jobban vagy.

A: Ez a halottakat is feltámasztja!

B: Nekem mondod?

A: Nion is ezzel kezelte magát?

B: Ezzel. Ott Glasgowban...

A: Mit csinált?

B: Nagyszerű volt! Előbb volt egy meglehetősen hosszú „megbeszélése” a...

A: ...Johny Walkerrel?

B: Pontosan! Azután előadta a számát. Mutattam már, hogyan. Egyszer csak kioldotta a trapézt, megragadta a kötelet, és mint egy majom, felkúszott… fel, egészen fel, magasra, a kupola alá. Felállt a trapézra és hintázni kezdett rajta. A közönség halálra nevette magát. Azt hitték, valami komikus szám. Nion elkomorodva nézett rájuk, megpróbálta csendre inteni őket. "Csend!" kiáltotta fentről. De azok csak még jobban nevettek. "Fogjátok be a pofátokat!", ordította utolsó erejét összeszedve. Csend lett. "Most olyat mutatok, amit még nem láttatok". A közönségen borzongás futott végig, olyan, mint egy energiahullám... Nyögésnek tűnt, távolról morajló mennydörgésnek. Nion pedig azt mondtA: "Megmutatom nektek, hogyan kell repülni..." Az igazgató rémülten rohant, hogy kifeszítse a biztonsági hálót. "Nem! - kiáltotta Nion. Nem kell a háló!". Kinyújtotta a karját, és mint a hatalmas kőszáli sas, nekirugaszkodott...

A: És ripityára tört!

B: Neeem... Dehogy. Lebegni kezdett, az emberek elhűlve nézték, nem értették, hogy mi történik. Hitetlenkedve nézték, a szemüket dörzsölték, hihetetlennek tűnt az, amit láttak. Nion mosolygott, lassan körözött a kupola alatt, leereszkedett a nézők feje fölé, újra felröppent, aztán megint aláereszkedett... többször is... A zenészek kővé dermedtek. Az igazgató keresztet vetett. A közönség hangtalanul figyelte... És Nion repült... Aztán egy idő után lassan leereszkedett az arénába és azt mondtA: "Ti is tudnátok repülni. De képtelenek vagytok rá. Mert barmok vagytok. Féltek." Biccentett és kisétált... Nehéz elmesélni azt, ami ezután következett. Tapsoltak, kiabáltak, őrjöngtek… "Ni-on! Ni-on! Visz-sza! Visz-sza!"- kiabálták. De nem jelent meg. Soha többé.

A: Hogyhogy „soha többé"?!

B: Úgy jól. Soha többé. Senki nem látta azóta...

A: Te sem?

B: Én sem...

A: Mi történt vele?

B: Ki tudja?

A: Nyomtalanul eltűnt, felszívódott.

B: Pontosan.

A: Elnyelte a föld.

B: Inkább az ég.

A: Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy elrabolták a földönkívüliek…

B: Nem csodálnám. Közülük valónak tűnt... Hiszen repült...

A: Te, nem valami kollektív hallucináció volt ez az egész?

B: Neem... Kizárt! Egyik néző, különben, lefilmezte az egészet. Százszor végignéztem a felvételt...

A: Felvétel? Hol van? Én is meg akarom nézni!

B: He-he! Én is megnézném...

A: Hogyhogy, már nincs meg?

B: N!

A: Mit csináltál vele?

B: Én? Semmit. Egyik este beállított két fazon. Hosszú kabátban, feltűrt gallérral, a Borsalino kalap a szemükbe húzva... Érted...

A: Jobban, mint gondolnád...

B: Nos, valami igazolványfélét toltak az orrom alá, felforgattak mindent, megtalálták a kazettát, eltették és leléptek. Távozás előtt az egyik mézesmázosan rám vigyorgott és azt mondta, hogy ha kedves az életem, akkor jobb, ha befogom a számat...

A: Úgy nézem, nem túl kedves az életed...

B: Hogyhogy?

A: Ha elmesélted nekem ezt az egész ügyet...

B: Veled más a helyzet...

A: Köszönöm.

B: Most talán megérted...

A: Igyekszem.

B: Ezért meséltem el. Hogy legyen erőd továbbra is vágyódni arra, hogy valami hatalmasat vigyél véghez. Még ha hülyeség is. Csak hogy tudd, hogy léteznek óriási hülyeségek is!

A: Nekem mondod? De egy hatalmas hülyeséghez tehetség kell. Ez az igazság!

B: És te nem vagy tehetséges?

A: Honnan tudjam? Én nem foglalkoztam ilyen izékkel, mint te...

B: Hát mivel foglalkoztál?

A: Mintha nem tudnád...

B: Tudom. De tőled akarom hallani.

A: Akkor mondj le róla!

B: Hogyhogy?! Nem mondod meg?

A: Nem.

B: Nem bízol bennem?

A: Itt nem a bizalomról van szó...

B: Hanem miről?

A: Valami sokkal kifinomultabb dologról.

B: Kösz. A kifinomultság bajnoka vagy!

A: Tényleg nem érted?

B: Mit?

A: Az én esetemben a dolgok sokkal bonyolultabbak.

B: Hogyhogy bonyolultabbak?! Te foglalkoztál azzal a...

A: Nem csak emiatt...

B: Nem?

A: Nem!

B: Miért, mivel foglalkoztál még?

A: Sok mással is... Többek között...

B: Várj! Mit csinálsz? Tedd le a pisztolyt! Az ilyesmivel nem szabad viccelni!

A: Nem viccelek.

B: Mi bajod velem?

A: Veled? Semmi. De érzem, hogy itt a pillanat. Érzem, hogy most képes vagyok valami hatalmas hülyeséget elkövetni. Kezeket fel!

B: Hagyjuk ezt, kérlek!

A: Mondtam: ez nem vicc. Kezeket fel!

B: Meg fogod bánni.

A: Valószínűleg. Fel a kezekkel! Úgy... Szépen... Fel... Még feljebb... Ha-ha-ha!

B: Elment az eszed? Mit röhögsz?

A: Ne reménykedj. Teljesen józan vagyok. Csak az jutott eszembe, hogy most hasonlítasz egy Y-ra. Engedd egy kicsit oldalra a kezed. Tenyérrel lefele. Úgy... És most repülj! Mit bámulsz, mint a borjú az új kapura? Repülj! Repülj! Háromig számolok. Ha nem repülsz, szétlövöm a fejed. Eeegy...

B: Nem tudok! Nem tudok!

A: Mit nem tudsz?

B: Nem tudok repülni!

A: Dehogyisnem! Mindjárt fogsz tudni!

B: Figyelj ide. Nem úgy van az, ahogy te képzeled. Parancsra nem lehet repülni.

A: Mindjárt meglátod, hogy lehet. Kettő...

B: Várj! Ahhoz, hogy repülni tudj, hinned kell abban, hogy képes vagy repülni.

A: Honnan tudod?

B: Tudom. Próbáltam már. Én tudok repülni, de...

A: Repülj!

B: Tudok repülni, de másként...

A: Hááá-rom! Ha-ha-ha!

B: Aaaah!

A: Hernyó vagy! Beszari hernyó. Ha meghúzom a ravaszt, megkímélem a világot egy hernyótól...

B: Phűűű-phűűűű! Nem vagyok hernyó.

A: De! Tessék!

B: Mi van?

A: Tessék! Most csináld ugyanazt, amit az előbb én. Célozz és számolj háromig. Ha a háromra nem röppenek fel, lőjj!

B: Nem tudok! Nem vagyok képes rá.

A: De tudsz!

B: De nem!

A: De igen!

B: De nem!

A: De igen!

B: De nem!

A: Miért? Miért nem vagy képes?

B: Mert tudom, hogy nem fog menni. Nem fogsz repülni. Nem akarlak megölni.

A: Micsoda baromság! Kérem a pisztolyt! Meg sincs töltve.

B: Hű, de jó!

A: Hallod? Honnan tudod, hogy nem tudok repülni?

B: Mert természetes...

A: Miért természetes?

B: Csak. Ahhoz, hogy repülj, madárnak kell képzeld magad. De te nem vagy olyan, hogy ezt elhidd...

A: Honnan tudod?

B: Tudom...

A: Nos, tudd meg, hogy tévedsz. Gyerekkoromban mindenféle furcsaságot műveltem. Szegény anyám csak nézett, ingatta a fejét és azt mondtA: "Mindenkinek röpköd ez-az a fejében, de a tiedbe egész raj szorult..."

B: Na és? Nem így van?

A: De, persze. Éppen erről beszélek. Ezek a röpködő micsodák fészket raktak, a tojások kikeltek, megnőttek bennem és akár azt is mondhatnám, hogy idővel a lelkemben lakozó űrt is kitöltötték. Ezért érzem magam madárnak!

B: Ez komoly?

A: Halálosan komoly.

B: Akkor repülj!

A: Ne provokálj!

B: Repülj! Hát nem érted? Nion hatalmas megvalósítása éppen ebben a provokációban rejlik.

A: És mi van, ha most az egyszer felrepülök, és utána nem tudok többet?

B: Nem tudom. De akkor is érdemes megpróbálni, ha később megbánod!

A: Minek?

B: Hát ha már madárnak érzed magad… Miért ne repülj? A madár azért madár, hogy repüljön!

A: Gondolod? Egyszer régen olvastam egy könyvet, egy orosz írta, a nevére már nem emlékszem. Tudod mit írt?

B: Mit?

A: Azt, hogy: "Az ember a boldogságra teremtetett, mint a madár a repülésre".

B: Ezt írta?

A: Ezt. Szóról szóra.

B: "Az ember a boldogságra teremtetett...

A: "...mint a madár a repülésre!".

B: Ez az orosz vajon miért gondolta így?

A: Ki tudja... Lehet, hogy hasonlított hozzád...

B: Nem, dehogy! Én csak azt állítottam, hogy a madár a repülésre teremtetett. A többi...

A: Vagyis te nem hiszed, hogy az ember boldogságra teremtetett?

B: Te el tudnád hinni?

A: Végül is, miért ne?

B: Egy feltétellel: hogy repüljön. Másként hogy lehet boldog?

A: Van egy másik is, egy román, aki azt mondtA: „A repülés - boldogság!”. De az nem író volt, hanem szobrász.

B: Román?

A: Aha...

B: Ezek a keletiek roppant csalafinták!

A: Igen, úgy tűnik.

B: Hallod? Ha az orosznak igaza volt – a románnak ugyanis kétségtelenül igaza volt – akkor miért ne lehetnénk mi is boldogok?

A: Miért, mi nem emberek vagyunk?!

B: Vagy mi a fenék vagyunk?

A: Tudom is én? Karikatúrák...

B: Karikatúrák?

A: Igen. Az „EMBER” ideájának karikatúrái...

B: Nincs igazad.

A: De. Mi kéne legyen az ember? "Gondolkodó nádszál", amint már mondtam…

B: "Gondolkodó nádszál "?

A: Igen. Ezt egy másik nagyágyú mondta...

B: Keleti ez is?

A: Nem. Ez nyugati volt... Az embernek, szerinte, elsősorban az a dolga, hogy gondolkodjon. Akkor is, ha törékeny, mint a nádszál a szélben. Gondolkodnia kell. Most kérdem én: mostanában láttál gondolkodó embert?

B: Eh!

A: Egyik értelmes barátom, aki mérnök...

B: Mérnök a barátod?

A: Igen.

B: Nagyot nőttél a szememben! Folytasd!

A: Szóval az egyik barátom, aki mérnök, azt kérdezte tőlem egyszer: "Figyelj, te szánsz naponta legalább öt percet arra, hogy elgondolkodj saját magadon?" "Hogyhogy?" „Egyszerű. Hogy elgondolkodj azon, hogy mi a célod, melyek a fontos dolgok az életedben, hogy meddig jutottál el, mi történik veled...?”

B: S mit válaszoltál neki?

A: Mit válaszoltam volna? Hallgattam.

B: Apropó, te szánsz naponta legalább öt percet arra, hogy elgondolkodj saját magadon.

A: Megpróbálom. De nem mindig sikerül.

B: Miért?

A: Nem tudom. Messze szállnak a gondolataim...

B: Szállnak a gondolataid?

A: Igen.

B: Szállnak?

A: Igen.

B: Ez azt jelenti, hogy te is szállsz! A gondolat nem szállhat nélküled.

A: Gondolod?

B: Biztos vagyok benne. Próbáltam már... Az előbb épp ezt akartam elmesélni...

A: Várj csak! Szóval, amikor a gondolataim szállnak, én is szállok velük?

B: Hát persze! Csakhogy ez… nem is tudom hogy magyarázzam meg… ez egyfajta belső repülés. De repülés...

A: Nagyszerű! Ezek szerint repülök!

B: Igen.

A: Te is szoktál repülni?

B: Igen, így szoktam. Repülök én is néha...

A: S olyankor mit érzel?

B: Mikor?

A: Hogyhogy mikor? Amikor repülsz?

B: Mit érezzek? Amit az a szobrász mondott: boldogságot!

A: Eszerint azalatt amíg… te...

B: Persze. Te nem?

A: Nem mindig. Figyelj csak, te hogy csinálod?

B: Hagyom, hogy a gondolatom arra szárnyaljon, amerre a legjobban szeretném.

A: Ezt hogy érted?

B: Egy piros fedelű, hófehér házikóra gondolok, amely az erdő szélén, a tó partján áll. Kertem is van, én magam művelem. Gyümölcsfáim vannak... meg egy kutyám...

A: Hogy hívják?

B: Ahogy téged: A.

A: A?

B: A.

A: Na tessék, kutya lett belőlem!

B: Nyugalom. Nagyon kedves kutya. Bátor és hűséges. Farkast is ölt már.

A: Én soha nem öltem farkast.

B: Dehogynem, többet is, csak elfelejtetted.

A: Azok farkasok voltak?

B: Igen.

A: Nekem úgy tűnt, hogy… Meséld tovább.

B: Mit mondjak még?

A: Hogy milyen ott nálad...

B: Milyen legyen? Miután elvégzem a ház körüli teendőket – van belőlük bőven – megfürdöm a tóban, beúszom messze, néha alámerülök...

A: Tényleg? S a mélyben milyen?

B: Hogy is mondjam… Csodálatos! Egyszerűen csodálatos!

A: Mesélj!

B: Hát… átsiklom az öreg, vízbe zuhant égerfa törzse alatt, és odaérek a moszatos sziklához. A közelében egy öreg harcsa lakik, két méternél is hosszabb. Amikor meglát, lustán közelít, és a farkával végigsimítja az arcomat. Mintha simogatna. A járőrhajó roncsa következik. Üres. A kabin megtelt iszappal és kagylókkal. Kígyót is láttam egyszer odabent.

A: Kígyót?

B: Igen. Csúnya, fekete kígyót. Nem sokat törődtem vele...

A: Ő sem veled?

B: Nem.

A: Még szerencse. És? Még?

B: A roncs után kezdődik az őrület. Vízinövények közt siklom, olyanok, mint valami zöld folyondárok... Színpompás halrajok nyüzsögnek körülöttem, valósággal bekebeleznek. Rendkívüli érzés! Mintha egy élő, lüktető tűzijáték magjába kerülnél. Örökre ott maradnék, ha nem rettegnék attól, hogy elfogy az oxigénem. Úgyhogy visszatérek a felszínre és kiúszom a partra. A gondolataim is visszaszállnak...

A: Miért?

B: Eh! Nem szárnyalhatnak a végtelenségig.

A: Egen...

B: Veled mi van? A te gondolataid hova szállnak?

A: Az enyémet mindig visszaszállnak...

B: Hova?

A: Hát legelőször a kertünkbe, a ház mellé, ahol gyerekeskedtem. A kert enyhén emelkedő végében öreg kőfal áll... A fal tövében édesgyökér nő. Tudod milyen az édesgyökér?

B: Hogyne. Az én kertemben is van. Pont olyan, mint a sárgarépa, csak fehér. Hosszúkás, fehér gyökér, édes, üdítő a belseje...

A: Hihetetlen, milyen boldogtalanok a mai gyerekek. Sohasem kóstoltak édesgyökeret. Csak rágógumin kérőznek...

B: Így van... És?

A: És mi?

B: Merre szállsz még?

A: Hát... ott általában megállapodom és édesgyökeret eszem. Ott úgy érzem magam, mintha… nem tudom szavakkal leírni. Egyetlen ember sincs a közelben. Meleg, nyári délután van. Valamelyik közeli szilvafán széncinke pittyeg, csak ő tudja, mit. A távolban a kék ég. A szellő gyengéden végigsimítja a fűszálakat, hullámzanak, mint az óceán. A föld és ég közt üldögélve a lelkem megtelik. Ez talán éppen maga a boldogság...

B: Nem gondoltam volna...

A: Mit?

B: Hogy arrafelé szárnyalsz.

A: Miért?

B: Mert minden, ami veled történt, a városban történt. Zsúfolt utcák, bankok, kávézók, bordélyházak, kocsmák, kaszinók... Ez volt a te világod. Hogyan sejthettem volna?

A: Igazad van... Csakhogy néha, az alatt az öt perc alatt, amíg gondolkodom, néha saját magamról is, soha nem a városba térek vissza. Emiatt mondtam, hogy a gondolataim messze repülnek...

B: És te velük repülsz.

A: Mondhatjuk így is.

B: Nem "mondhatjuk"... Hanem tényleg így van.

A: Igen...

B: Tehát, elismered!

A: Mit?

B: Hogy tudsz repülni! Hogy képes vagy repülni!

A: Igen. Ilyen formán tudok...

B: Hát ez a leglényegesebb dolog! Ha ezt megértetted, akkor képes leszel repülni. De igazán!

A: Igazán? Te hiszed?

B: Próbáld meg...

A: Szórakozol velem?

B: Eszemben sincs. Próbáld meg! Úgy! Emeld fel a karod!

A: Azt hiszem, elkelne egy kis segítség...

B: Az angyalok majd segítenek. Ők értik a repülés minden csínját-bínját. Nézd, már itt is vannak.

A: Az angyalok!

B: Az angyalok. Itt vannak! Segítsetek neki! Kérlek, segítsetek neki repülni! Úgy! Óvatosan! Lassan! Lassan! Nagyszerű! Sikerült! Várj, jövök én is! Istenem, micsoda boldogság! Próbáljátok meg ti is! Na, próbáljátok meg! Biztos sikerül! Próbáljátok meg, gazemberek! Kár! Milyen kár... 
 

FÜGGÖNY 
 
 

MEGJEGYZÉS 
 

A darab képviselte imaginárius színház esztétikájának szellemében minden lehetséges. Úgyhogy az angyalok, ha úgy tetszik, valóságos szereplőkként is színre léphetnek, hogy repülni segítsék két szereplőmet. De lehetnek ápolók. Vagy börtönőrök. Vagy rendőrök. Vagy a különleges alakulat katonái, téli, terepszínű ruhába öltözve. Vagy Macondo-szerű indiánok. Vagy földönkívüli lények. Vagy a rendező ízlésétől függően, akármi. A szereplők az angyalok segítségével repülhetnek. De elpusztulhatnak a golyózáporban is. Vagy másként érheti őket a vég. Akkor is repülni fognak. Ha a technikai felszereltség engedi, lassan himbálózva foroghatnak a nézők feje fölött, míg B utolsó szavait a nézőkhöz intézi.